A BABATAKARÓK ETIKETTJE

Mert az is van nekik, illetve most már nekem, a Rebaba Studio-nak. Nem tudtam ellenállni a már régóta fennálló késztetésnek, hogy újra beazonosíthatóvá tegyem a tevékenységem eredményét (ezt nagyon hosszan fogalmaztam, mégis rossz lett). Hosszas netes keresgélés és néhány elcseszett otthoni kísérletezés után - mert megint kiderült, hogy jó dolog a DIY, de van, amikor egyszerűbb, olcsóbb és jobb profira bízni - megtaláltam a megoldást. A DIY kísérletezős képektől megkímélnék mindenkit. Nem lett rossz, de nem olyat akartam.
Rendeltem neten meglepően olcsón bevarrható etiketteket egy német webshopból. Egy héttel a rendelés leadása után megkaptam a cetliket, amikre annyira vágytam, de itthon nem tudtam megkapni, mert 1.000 db-ot nem akartam rendelni, és elérhető árú, egyben az ízlésemnek megfelelő (=pontegyszerű) címkéket amúgy sem találtam.

A megtiszteltetés azt a két babatakarót érte, amit a hétvégén készítettem, ezúttal nem ajándékba, mint ezt és ezt, és nem megrendelésre, hanem csak úgy, azzal a reménnyel, hogy ezúton talál gazdára.
Az inspirációt az egyik kollégám családjában a napokban megszületett kisfiú-kislány ikerpár megérkezése adta: varrtam két retros kismadaras pamut kistakarót, vastag pamut vlies-zel béleltem. Az egyik rózsaszín, a másik kék szélű, és az applikáció is ennek megfelelő.
A kislánynak szánt takaró díszítése asszem nonfiguratív (amennyiben a kör nem figura, de talán nem), a kisfiúsé pedig elég konkrét: egy Barkas-t applikáltam rá. Ehhez az inspirációt ez a nagyszerű VW adta, de mivel nem szeretek másolni, ezért a linken látható kép csak inspirált, és a saját életemből kerestem olyasmit, ami engem, minket talán jobban jellemez, ezért kapott Barkas-t a takaró. Persze ezt most nehéz kimagyaráznom, mert bár reflektálni akartam arra, aki, amikor és ahol vagyok, meg kellett állapítanom, hogy a Barkas csak annyiban jellemzőbb rám, hogy én gyerekkoromban ebből láttam többet, nekem ez a retro. A VW kisbuszok iránt természetesen szerelmet érzek, ám őket meg nem kaphatom. Én öreg hippiként Barkasra fogok virágot festeni.

A Rebaba Shop-ba is feltettem a takarókat, ha valaki esetleg onnan linkelné...

1. Retro pamut babatakaró kisfiúknak - "Barkas"

• Leírás: 3 réteg: 2 réteg pamutvászon között vastag pamutvlies bélés. Varrott, hímzett applikációval. A takaró kimosva, kivasalva várja gazdáját. Kisállat- és füstmentes környezetben, szeretettel készült. Olyan kisszériás termék, amiből 1 van....
  
• Összetétel:100% pamut
• Méret: 91x62cm
• Szín: fehér, aprómintás, tengerkék díszítésekkel
• Kezelése: mosógépben mosható, 60 C-on
• Ár: 4.900 Ft + pk
• Átvétel:személyesen Budán vagy Budaörsön
• Elérhetőség:hellorebaba@gmail.com

 2. Retro pamut babatakaró kislányoknak - "Pink körök"

• Leírás: 3 réteg: 2 réteg pamutvászon között vastag pamutvlies bélés. Varrott, hímzett applikációval. A takaró kimosva, kivasalva várja gazdáját. Kisállat- és füstmentes környezetben, szeretettel készült. Olyan kisszériás termék, amiből 1 van....
  
• Összetétel:100% pamut
• Méret: 91x62cm
• Szín: fehér, aprómintás, ciklámen színű díszítésekkel
  
• Kezelése: mosógépben mosható, 60 C-on
• Ár: 4.900 Ft + pk
• Átvétel:személyesen Budán vagy Budaörsön
• Elérhetőség:hellorebaba@gmail.com

MEGVEHETITEK:)

PAN TAU ÉS MÁS CSODÁK

Retro-post következik. Gyerekkori kedvenc meséimből sajnálatos módon kitalálható a korom, de mondjuk inkább azt, hogy én már az ismétlésein nőttem fel. Nemsokára születésnapom lesz, ahogy a családban mindenkinek, mi ilyen tavasziak vagyunk mind. És hogy ne vágjam fel az ereimet a közelgő jeles ünnep miatt, inkább a múltba révedek. Másokat is mostanában kaphatott el a nosztalgiázás, mert a FB-on egy zárt csoportban előkerültek lassanként az általános iskolai társak, én meg nem győzök büszke lenni rájuk, nem is értem, hogy a gyenge oktatás ellenére hogyan érhettek el sokan olyan nagyszerű eredményeket. Talán épp annak ellenére sikerült. Általános iskolai éveink  nagy része felesleges időpocsékolás volt, körítve egy kis nevetséges tekintélyelvűséggel.
De innen lehet kiragyogni, gyereknek és tanárnak egyaránt. Olyan tanárokra is emlékszem, akik valódi egyéniségek voltak, nem csak szocialista előíráskövető káderek. Persze sztorizni a rossz és a jó élményekről is lehet, és jó belemerülni kicsit az ifjúságunk izéjébe, a mocsár talán nem a megfelelő kifejezés erre.
Vissza a mesékhez, filmekhez, amiket általános iskolás koromban szívesen néztem, akkor, amikor tévét nézni még kihívás volt, a tévé minősége, a műsorok választéka, meg az adásidő  korlátozottsága miatt. Akkor még arra törekedtünk gyerekként, hogy minél többet nézhessük, most meg felnőttként arra, hogy minél kevesebbet.
Négy ilyen kedvencem jut most eszembe, a Mézga család, a Pityke őrmester, a Jamie és a csodalámpa, és a legkedvesebb, a Tau bácsi. A Mézga szerintem világhírű lehetett volna a fantasztikus, utópisztikus kalandok, a hibátlan szövegek, zene és figurák miatt, a Pityke egyszerűen csak mókás volt, a Jamie a zenéje miatt maradt meg, a Tau bácsi meg úgy szenzációs, ahogy van, mindig is az ilyen miniemberes sztorik vonzottak a legjobban (Gulliver, Erich Kästner Emberkéje). Legközelebb jönnek a kedvenc könyvek. Muszáj rögzíteni ezeket az élményeket, mert a gyerekeim már nem ezeket olvassák, sóhajtozhatnék modorosan ezen, mint Lenke néni, de inkább elfogadom, és választunk a mostaniak közül olyat, amit szívesen olvasnak, és még jó is nekik.
Mézgából nehéz választani, mind jó, leginkább a Mézga Aladár különös kalandjait szeretem, könyvben is óriási volt. Ma azt mondanánk erre, szeretném tudni, mit tolt a szerző, mert én is kérek:



Pityke minden kalandja szintén odaszegezett a fotelhez, gyásznap volt, amikor azért fürödtünk meg 30 mp. alatt, hogy láthassuk, erre valami miatt elmaradt:



Jamie és a csodalámpa enyhén gyagya és pszichedelikus, de valami miatt megmaradt:



Tau bácsi meg, ahogy már említettem, varázslatos, csodás, ez ugye nem rajzfilm, de ilyen ős-animációs játékfilm, zseniális, egy nagyrészt erről szóló értekezés itt olvasható. Sajnos kevés rész van belőle Youtube-on, de most már biztos vagyok benne, hogy megszerzem az egész sorozatot, és a filmet is:



Ez meg az egyik kedvenc részem, de sajnos nem magyarul - Claudiáról, az unatkozó, bájos gazdag kislányról, akinek Tau bácsi felbukkanása változtatja boldoggá érzelmileg kissé sivár életét.



Kicsit nehéz lesz befejezni ezt a bejegyzést, úgy látom... Ráadásnak még a másik kedvenc részem, a síelős (Tau bácsi a hegyekben):



Utolért a végzetem, a google-keresgélés közben látom, hogy modoros vagyok tényleg, a Tau bácsi is benne van a Modoros blog egyik bejegyzésében, de hát sejtettem én ezt magamtól is: modoros sorozatfüggő vagyok... Megyek, keresek egy önsegítő csoportot.

Apu, a dizájner (My father, the designer)

Apu rendkívül boldog volt, amikor megmutattam neki, hogy egy helyre kis boltban Vancouverben hasonló termékeket is árulnak, amiket ő már ezer éve kitalált. Apu olyan, mint egy deresedő homlokú McGyver, akiről pedig tudjuk, hogy
"...bármilyen szorult helyzetet lazán megoldó egy fogpiszkáló segítségével. Tyúkbélből készít detonátorzsinort, egy rajzszöggel egy metropoliszt képes megmenteni, celluxszal összekötöz egy hadsereget, egy söröskupakkal megállít egy tankot. Az überfegyverrel, a mindenek feletti túlélőszerszámmal, azaz a gemkapocssal pedig bármire képes: időzített bombát hatástalanít, vizet fakaszt a sivatagban, kitámaszt vele egy épületet, csajokat szed fel vagy éppen 8 sávos hidat épít belőle Európa és az USA közé."

 Az Old faithful shop hitvallása, hogy olyan termékeket tart, amelyek kiváló minőségűek és az egyszerű, mindennapi élet eszközei. Az áruik klasszikusak és legtöbb esetben emberi lény gyártotta őket. Úgy gondolják, hogy azok a legjobb dolgok, amik szépen öregednek, és kiállják az idő próbáját - még akkor is egyben lesznek, amikor mi már nem leszünk.

Hát, apu is olyan termékeket gyárt. Vicces módon két olyat is be tudtunk azonosítani, amiket ő is kitalált, és higgyétek el, nem netezik.
Ezeket árulja az Old faithful:

Ezeket meg apu készítette:

Ha valaki nem ismerte volna fel: az egyik egy bőr légycsapó, a másik meg egy madzagtartó. Nélkülözhetetlen termékek. Nem csak apu szerint.

My father was very happy, when I told him, that a nice little shop in Vancouver stocks similar items, he "designed" and fabricated long time ago. He's a kind of an old McGyer (although McGyver must be in the same age for now...), he can build a tower from matchsticks in the middle of a desert.

"Old Faithful Shop stocks quality goods for simple, everyday living. We are drawn to products that are well-made, classic in design and when possible hand-crafted by a human being. We feel that the best products are the ones that age well and stand the test of time - items that will exist long after we do not."

 As a matter of fact, my father has the same credo. And believe me, he's not surfing on the net! The both items above  - a fly swatter and a  twine stand with scissors - are really indispensable. According to my dad and the Old faithful shop, as well.

Terroristabusz

Vannak dolgok, amik üldöznek minket, mert meg akarnak győzni valamiről.Vagy majd a pszichológusunk megmondja, miért. Lényeg, hogy régóta csöpögő nyállal szemlélem a régi VW Transporter-eket és elképzelem, hogy "egyszer, majd ha öreg leszek, veszek két kereket, kocsit eszkábálok rá, mások levetett holmiját gyűűűjtöm." Nem, igaziból ezt nem én mondtam, hanem a Bikinis Nagy Feró, még az ölelkezős-mentoros előtti alter időkből, csak most éjjel van és minden hülyeség az eszembe jut.
Szóval azt képzelem el, hogy nekem lesz egyszer egy ilyen kisbuszom, függöny lesz az ablakán, és a gyerekeinkkel ha megállunk egy kempingben, ebben alszunk. Egy rendes hippiálomhoz hozzátartozik még valamilyen háziállat is, én ezt most kihagynám.
Az utóbbi pár hónapban lépten-nyomon a látókörömbe nyomakodik ez a busz: először Kapolcson támadott meg, mégpedig egy tökéletesen, ízlésesen és korhűen kivitelezett példány:

Imádnivaló... Aztán moziba menet bementem ajándékot vásárolni egy konyhafelszerelés boltba, hát mi jön velem szembe? Egy VW Transporteres ajándéktasak. Mevettem, egyet magamnak, egyet Maricának, akire lehet számítani ilyen hippis dolgokban, régebben bejárta az USA életveszélyesen vadregényes tájait, és ő is megőrülne egy ilyenért. El is küldtem neki egy csomaggal, és én hülye, beletettem egy post-it-et, hogy MEGLEPETÉS!. Erre mondja másnap, hogy Robi kereste, mit küldtem, mert csak egy cetlit talált. Mondom, ez nem lehet, hát elküldtem... Aztán kiderült, hogy Robi nem tudta értékelni a fantasztikus ajándékomat, az ajándéktasakot magát, és kereste az ajándékot benne.
Nem telt el sok idő, Pécsre vetett a jó sorsom, ahol a Nemzetközi Babahordozó Hét alkalmából én is előadó voltam, pelenka témában (kinek mi jut, ugye). De délutánig volt egy kis idő, ezért városnéztem kicsit. Innen is üzenem, hogy nem vette el a kedvemet a csodálatos Pécstől a permanensen és elképesztő mennyiségben ömlő eső, mert csak akkor kerestem volna fedezéket, ha nem csak térdemig lett volna vizes a farmerom, hanem mondjuk derékig. Na milyen rendezvény volt Pécs főterén? Veterán autó kiállítás, első helyen egy VW Transporterrel. Kattintgattam:

Aki még nincs meggyőzve, annak elmesélném a továbbiakban, hogy nemrég esküvőre voltam hivatalos egy gyönyörű helyre, Fertőrákosra. Ugye nem kell részleteznem, hogy milyen márka találkozóját tartották a Fertő-tavi hajókirándulásunk osztrák megállóhelyén?

De a kaput végleg az tette be, hogy hazaértünk, és a kicsi, eldugott zsákutcánkba befelé jövet egy gyönyörű, sárga-fehér-krómos Transporter állt és nézett rám...
Végül csak úgy, gyönyörködésképpen itt lehet nézelődni, itt meg bizonyára hasznos ismereteket szerezni arról ,miként is juthat ilyen élményekhez az ember.

Szóval értem én Uram, mit akarsz mondani, de nem tudnál egy kis pénzt is küldeni hozzá...?

Retróláz

Mindig utáltam a 80-as éveket, de most, amikor a legtöbb ifjúkori traumámat végre feldolgoztam, végül is egész elképzelhetőnek tartom, hogy jól néz ki az akkori divat megmodernesítve, és ha jól értesültem, most épp nyolcvanasévek-divathullám van megint. A zenéről ne beszéljünk, arra nincs mentség. Ja és a frizurákra sem. Meg Madonnára. Na mindegy, nem erről akartam írni.
Az mindig is világos volt, hogy nagyon tetszik a 60-as meg 70-es évek divatja, eltekintve a nájlon anyag ruhaneműként felhasználásától. Egy kicsit sem értek a divathoz, de annyit vontam le a dologból, hogy egyszerű, letisztult vonalakkal dolgoztak, és a hippis téma kivételével egy rend ruhán belül kevés szín volt. Én ma sem bírok a legtöbb esetben több, mint 3 színt felvenni, minta meg inkább semmi. Ez persze ettől még utalhatna igen szegényes stílusra, nem baj, én nem is török ilyen babérokra. Imádom a farmert meg a fehér pólót, és mióta vettem egy Converse-t, (4 hete?) azóta csak azt hordom. Tehát nem túl bonyolult az ízlésem, de eddig eljutni az volt.
Sok mindenről szólhatott volna ez a bejegyzés is, ha az inspiráló video-t nézem, de ezúttal a divatra hegyeztem ki a dolgot. A térdzokni, a csinos miniszoknya, a poncsó, a hosszú haj, a napszemüveg,  a szandál... mind hibátlan. Ugyanezt a szerelést gondolkodás nélkül felvenném ma is.
Ha valami miatt gyanús a filmecske, az nem a véletlen műve...


Mielőtt láttam ezt a filmet, már alakult a ruhatáram: azóta is rengeteg pamut és gyapjú horgolást készített számomra Roni, és a továbbiakban is úgy tervezem, hogy ellátom némi munkával:)

Kicsi én

Nem erről akarok írni, mert ez olyan film volt, amin nem röhögtem halálra magam.
Viszont találtam egy olyat, amitől igen. Ez egy blog, és és ha eltekintünk tőle, hogy az "ÉN-akkor és most" - témát néhányan kicsit felnőttfilmbe illően dolgozták fel (milyen már, amikor a férfi kantáros rövidgatyát vesz és furán térdel a kerti autója előtt, vagy a kavbojnak öltözött ikrek, brrr), de alapvetően, ha jól figyeltem meg, a koncepció az, hogy egymás mellé teszünk két képet, amiken hasonló a beállítás, csak az egyik kép 1853-ban készült, amikor még kicsik voltunk és cukik, a másik meg napjainkban. Lehet úgy játszani, hogy mindkét képen én vagyok (bár én nem akarnék emiatt szétkenni egy tál borsófőzeléket az arcomon), meg úgy, hogy ugyanaz a beállítás, de az egyiken én vagyok, a másikon meg a gyerekem.

Nekünk utóbbira van példánk, amellyel ezúton is demonstrálni szeretném, hogy a lánygyerek NEM csak rám hasonlít, hanem az apukájára is:

De lássuk, milyen nagyszerű példák akadnak még...
Ezeken nem tudok annyira felszabadultan kacagni (és azt be sem mertem tenni, amin a srác saját kiskori hasonfetrengését fotózza  le, egy szőrös pink szőnyegen...):

Ők viszont nagyon helyesek:

Ha van kedvetek játszani, írjátok meg, hogy küldenétek képet:)

UPDATE: Krisztinek volt kedve játszani, alábbi alkotással jelentkezett:

Ó, az a tekintet: régi-én úgy véli, a 70-es évek műszálas kanapé-takarójánál sokkal jobban értékelte volna az új-én képének hátterében diszkréten meghúzódó technikát és a részletgazdag élményszőnyeget :D A fodrászuk meg ugyanaz, gondolom...