OVIFOCI

Vasárnap nagyszerű programunk volt, ovifoci délelőttön voltunk a Kék suliban. Ez azt jelenti, hogy sok aranyos ovis kisgyerek rohangál össze vissza, mi meg élvezzük a látványt és nagyokat mosolygunk.
Én azért megyek, mert nekünk ez családi program, hiszen Barnus is ugyanannál az edző bácsinál kezdte a focit 9 éve, mint most Kamcsi, azzal a különbséggel, hogy a lányka Apának nevezi Laci bácsit.
Az utóbbi években jól kis lányfocista utánpótlás alakult ki, hiszen az edző bácsik is majdnem mind családot alapítottak, és a sors azzal tréfálta meg őket, akiknek a foci szent, hogy lányaik születtek. De ez csak így leírva furcsa, úgy tűnik, ma már senki nem akad fenn ezen. A sport, a mozgás öröme ugyanúgy jár mindenkinek, kifejezetten jót tesz egy fiúcsoportnak, ha kislány is van, tizenéves korban már más miatt tenne jót, de akkor már külön edzenek (a szabály az, hogy 12 éves korig játszhat lány a csapatban, és van pozitív diszkrimináció, a lány két évvel idősebb is lehet a fiúknál). Valahogy automatikusan megtanulják, hogy hogyan kell együtt játszani, és ki mondta, hogy csak a kisfiúk focizhatnak?! Meg lehet figyelni egyébként világszerte, hogy a női foci egyre népszerűbb, már nem csak a röhögés miatt nézik a férfiak, Németországban kifejezetten sztároknak számítanak a női futball válogatott tagjai.
Az edző bácsiknak meg ez egy hivatás, rendkívül komolyan veszik: képesek este telefonon meg emailen megbeszélni, hogy az aznapi edzésen melyik gyerekkel mi volt. A legszebb élmény a kicsiknél az, hogy az edző olyan, mint az óvónéni: Laci bácsit már rengeteg kisgyerek ölelgette, és mondta neki, hogy szereti. Ő meg számtalan buksit simogatott, kibomlott cipőfűzőt bekötött, sok könnyet felszárított. Múltkor mondjuk egy adag taknyot sikerült kapni a szeretet mellé, mondta neki a kissrác, hogy van valami pókháló a kezén, Laci bácsi erre próbálta leszedni, és azt vette észre, hogy valami nyúlós trutymó borítja be csuklóig. Technikai szünetet kért, hogy rendezze sorait.
Mókás volt megfigyelni az ovifocin néhány apukát: már a rendezvény előtt fél órával ott voltak, szigorúan sportszerelésben, a gyermeken is tetőtől-talpig focis cucc. Dehogy ítélem el őket, amíg nem nyomorítják meg a gyereket az elvárásaikkal és a saját beteljesületlen álmaikkal, nincs ezzel az ambícióval semmi baj. A baj ott kezdődik, amikor minden edzésen ott állnak és bekiabálnak, hogy szerintük mit kellene a sarjuknak csinálni, meg amikor nagyobb korban meccsen az ellenfél letaposására biztatják ártatlan gyermeküket, akiben mondjuk egy csepp agresszió sem lenne amúgy. De ez szerencsére ritka.
Visszatérve a focira: Kamcsit nem mondanám túlmotiváltnak a témában, "meccs" közben például volt, hogy elmélyülten járkált a szaggatott vonalon, érdeklődve nézte, ki jön be az ajtón, vagy fejlett pantomimmal jelezte, hogy rendkívüli módon unja, ja és ásított is. de ez így is van rendben, mi szakadtunk a röhögéstől. Én kifejezetten örülök, hogy egy 5 éves kislányban nem teng túl a győzni akarás, neki nem is ez a dolga még. Szerencsére ezt az edzők is pontosan ugyanígy gondolják, ők sokszor mondják  a szülőknek is, hogy teljesen mindegy az "eredmény", a labda és a mozgás iránti öröm kifejlődése a lényeg.
Cukik voltak, mozogtak egy jót, beszélgettünk a szülőkkel, majd mászókáztunk még az udvaron, jó kis nap volt.
Szerintem isteni érzés lehet, ha az embernek az apukája akasztja a nyakába az aranyérmet! (Mindenki aranyérmet kapott:))

Ovi ősszel

Az óvodáról már többször írtam, egyrészt azért, mert szeretjük, másrészt azért, mert abban is különleges, hogy évszakonként (néha többször is, pl. macinap) váltakozóan látványos, ízléses és részletgazdag dekorációval fogadja a gyerekeket és felnőtteket az előtér.
Nem lehet megunni azt a sok szépséget, a gondosan, szeretettel összeválogatott játékokat, könyveket, dekorációt. Az idei őszi kicsit csúszott, ezért viszonylag rövid ideig csodálhattuk, de természetesen fotóztam, hogy megörökítsem. Nem sokban különbözött a múlt évitől (itt  és itt olvasható), de ez valahogy megnyugtató is, jó, ha valami ugyanolyan, mint múlt évben...
Jó látni Tibi bácsit, amint a kertben söpör. Olyan, mintha valami színházi díszlet lenne, olyan tökéletes: őszülő halánték, kék munkásköpeny, és mindig van nála valami szerszám.Ugyanis nem csak a kertért, hanem a dekoráció macsó részéért is ő a felelős, a barkácsolásra célzok.
Az őszhöz hozzátartozik a Márton-napi ünnepség is, ahhoz pedig a lámpás felvonulás. Meg a forralt bor. Kellemetlen, hogy valahogy mindig az alkohol jön szóba az ovival kapcsolatban, de mivel ovink abból a szempontból hagyományosnak számít, hogy nem igazán erőltetik a közösségépítést, mint egy Waldorf-oviban (dehogy irigylem én a rendszeres takarítást meg a kertásást - ezeknek közösségépítő ereje biztos jelentős, de kicsit full-time job, és ez nekem megerőltető lenne. A Waldorf ebből a szempontból valóban életforma, jobb, ha tájékozódik az ember előtte), ezért a szülők csak ritkán találkoznak úgy, hogy 5 percnél hosszabb beszélgetést tudnának folytatni, ezért a forralt bort katalizátorként is felfoghatjuk. Azért védem ilyen hisztérikusan a dolgot, mert ez évben 2 dolgot vállaltam a bulira: a forralt bort és a zsíros kenyeret. Gondolkodom, hogyan lehetne leírni szimpatikusan azt, hogy mindkettő igen jól sikerült, de azt hiszem, nem lehet. Belive it. A kenyér házi sütésű volt. Biztosíthatok mindenkit róla, hogy NEM nehéz megvalósítani a tökéletes házi kenyeret. Ha bonyolult lenne az elkészítése és nem lenne elronthatatlan és nagyon finom, nem csinálnám.
A Márton-nap elengedhetetlen része Márton a lóval. Mivel ilyenkor már töksötét van, vakuzni meg nem illik, még soha nem sikerült a lovas embert lefényképeznem, pedig már Barnusék idejében is ő jött, és ez bizony minimum 8 éve volt. Egy titokzatos, fekete kámzsás lovas, akit mosolyogni még senki nem látott, egy gyönyörű szőke lovon... nem tudom, hogy nevezik hivatalosan a szőke lovakat, de ő tényleg egy, hosszú, szőke hajú ló. A lovas pedig... 8 éve nem merem megszólítani, hát tényleg nem is kellett volna, mert most összeszedtem a bátorságomat és odamentem hozzá, amikor befelé indultam az oviba az egyik tálca mangalicazsíros kenyérrel, és megkínáltam. Felém fordította nem evilági tekintetét, és közölte, hogy vegetariánus. Gyorsan bespuriztam az oviba mangalicástul és megkóstoltam a forralt boromat. Kamilla kevésbé volt megfélemlítve, mert egyszer csak azt hallottam a sötétből, hogy cuppan valami: Kamcsi megcsókolta a lovat. Aztán nevetve jött oda hozzám, hogy a ló majdnem megette a kesztyűjét. Én nem szívből nevettem vele, mert tudtam, hogy a kesztyűben benne volt a keze is.
Kamcsi és a szőke ló:

 Lámpácskák, még mécses nélkül:

Ovideko:

Sajnos már vége az ősznek, pedig gyönyörű volt. Készülünk a télre, Tibi bácsi már ácsolja a kandallót.

Kapolcs 1. - impressions

Gondolom, mindenki ismeri azt a viccet, amit először 1783-ban hallottam:

Az öreg Jani bácsi fia permetező helikoptert vezet. Az öreg egyszer megkéri,
hadd mehessen fel vele. A pilóta direkt meredek helyzeteket produkál, hogy  
apját megviccelje. Átrepül két fa között.
- Erre számítottam - morogja az öreg maga elé.
Fél méterre elhúznak a templomtorony mellett.
- Erre is számítottam - motyogja az öreg.
A pilóta fejre állítja a gépet. Jani bácsi teljesen elképed:
- Na, erre azért már nem számítottam!
Leszállás után a fiú megkérdi, mit morgott magában odafönt az öreg.
- Hát, fiam, számítottam rá, hogy be fogok hugyozni. Arra is számítottam,
hogy be fogok szarni. Arra viszont nem számítottam, hogy az egész a nyakamba folyik...

Ezt azért mertem betenni, mert gondolom, a nagykorú közönséget nem botránkoztattam meg vele. No de az apropó: Mint beharangoztam, Kapolcsra utaztunk, hogy kicsit dagonyázhassunk a szabadságban, és hogy ez biztosan így is legyen, vittünk magunkkal sátrat is, nehogy a stabil tető a fejünk felett elpuhányítsa városi testünket (szóval a szállásra sajnáltuk a pénzt, és a gyereknek is bizonyítani kellett).
Mint azt az előző bejegyzésben távirati stílusban közöltem is, számítottam mindenfélére. Számítottam arra, hogy drága lesz a kaja, ezért vittem. Számítottam arra, hogy a sátorban sötét lesz, ezért pakoltam zseblámpát. Arra is számítottam, hogy esetleg eshet az eső és hűvös idő lesz, ezért volt nálunk hálózsák, és sok takaró (sőt, még párna is). Arra viszont nem számítottam, hogy az időjárás olyan lesz, mintha egy mókás novemberi hétvégén látogattunk volna el a tett helyszínére. Nem hűvös volt, hanem hideg. Nem borongós volt, hanem stabilan felhős. Nem fújt néha a szél, hanem orkán volt egyik éjjel. Nem szemerkélt az eső, hanem zuhogott masszívan. Kivéve talán az első estét, amikor megérkeztünk. Köszönet Áronéknak, akiktől az egyik sátrat kölcsönkaptuk! Először megrémültem, mert 2 részből állt, de mivel nem volt nálam okosabb a helyen, ezért muszáj volt megoldani. Mint kiderült, ez a fajta könnyebb és kisebb, de magasabb, mint a 2 személyes Dekás sátrunk.

Ez nem azt jelenti, hogy rosszul éreztük magunkat, sőt:nem volt nekünk semmi bajunk, jól megvoltunk, lustálkodtunk, nézelődtünk, ettünk, egyesek horgoltak, mások varrtak, és olyan is volt, aki a telefonját nyomkodta, amit néha megszakított egy makramézás kedvéért.

Első nap gondoltuk, hogy lecsorgunk a hegyről kicsit közelebb a történésekhez, ezért be is üzemeltük a matchboxot. Ehhez egy lámpakapcsolót használtunk.

De azon melegében vissza is másztunk a mecsivel a hegyre, mert minden kalyibából helyi erők ugrottak ki, az óránkénti 300 Ft-os parkolási díjat követelve (illegálisan). Érthető, ha egyesek ettől meg is kattantak és a mező közepére helyezték a járművüket, gondolván, hogy na, ide gyere utánam.

Zs. kirakta a portékáját, amiről állíthatom, a legszínvonalasabbak közé tartozott. Amúgy sem volt sok meglepetés múlt évhez képest, a legtöbben ugyanazon a helyen is voltak.

Nézelődtünk, lézengtünk, beszélgettük. Jó volt. Lehet összefüggés a vásározás és a VW rajongóság között, mert újra összefutottam néhánnyal:

Néhány életkép még:

... szamár a végállomás (bár hatalmas állat volt, talán öszvér...?)

Folyt. holnap