McGYVER ROKKÁJA

Azt gondoltam, hogy egy rokka vélhetőleg nőnemű, de elméletem megdőlt, ennek története alább olvasható.
Említettem, hogy eljárogatok néha a Csillaghegyi Közösségi Házba, mert ott van alkalmam egy számomra új kézműves technika gyakorlására: Adrienn vezetésével rokkán (és kéziorsón) fonni tanulunk.
Kár, hogy ennyi minden érdekel, mert ezekhez nem árt bizonyos felszereléseket beszerezni, például most egy rokkát kívántam meg. Van két rokkánk is Szentdomonkoson, de mint kiderült, ezek inkább dísznek jók.
Ezért vettem egy hasonlóan rokkant kinézetűt Zsutól, és tényleg meg nem mondta volna senki, hogy ez alkalmas a nézegetésen kívül bármire is. Van rajta minden, amit elsősorban nem rokkaalkatrészként képzelek el, szóval egy igazi McGyver-rokkám lett, így nem tudtam női néven szólítani, pedig általában úgy szokták.
Ezzel szórakoztam esténként, és örömmel tapasztaltam, hogy tényleg képes vagyok fonalszerű terméket előállítani, még ezzel is, még én is.
Azért ez a szerkezet arra jó, hogy eljátszadozzak vele, de a legszebb rovingjaimat azt hiszem, mégis Csillaghegyen fogom elkezdeni megfonni, hacsak McGyverrel addig nem tudok kialakítani egy ennél sokkal bensőségesebb kapcsolatot, mint eddig.
Íme a szerkezet:

Ez volt az áldozat:

Ez meg teljesen olyan, minta fonal lenne:

Összecérnázva kevésbé néz ki menőnek, és a szín meg nem jó (inkább a fentiek adják vissza az igazi árnyalatot):

Elkezdtem horgolni egy sapkát belőle, 5 dkg, nem nagy dilemma, hogy kinek készül.

MOTOLLA

A férjem példásan reagál a kézműves dolgaimra: amikor pl. épp a fonalfestésben mélyedek el, nagy lelkesedéssel számolja, hogy mennyi idő és festék kell az adott hatás eléréséhez, sőt, még olyan magasságokig is eljut, amiben már komoly számtani műveletek szerepelnek, és én ilyenkor hiába kapcsolok robotpilótára, észreveszi, és ügyes kérdésekkel győződik meg róla, hogy tényleg értem-e. Kár, hogy nem ő volt a matektanárom, akkor talán még némi rokonszenvet is mutatnék a cucc iránt. Ő tényleg azért kérdez vissza, mert azt akarja, hogy valóban értsem meg, és ilyenkor kénytelen vagyok a színesen cikázó képecskéket és hangos dúdolást elnyomni a fejemben (az automatikus, állati nehéz leállítani, ha számok kerülnek szóba), és a színlelés helyett gondolkodni.
A fonalgombolyításban és -kibogozásban is jelentős szerepet vállal: mivel minden visszavezethető a gyerekkorra, ez is a régmúltban gyökeredzik, a nagymamájával gyakran gombolyítottak együtt fonalat.
Szerencsére ezeknek az emlékeknek egy kézzel fogható hozadéka is van, nagy konspiráció árán előkotortatta az unokatestvérével a nagyi motolláját, és elhozta nekem. Nagy örömet okozott ezzel, mert bár gombolyítóm (yarn winder) az már van (nagyon szeretem, létfontosságú volt, egy kreatív univerzumban definiálva a létet), motollám nem volt, és természetesen ennek keresgélésével is rengeteg időt töltöttem a neten.

Gyerekjáték a használata (ha elég feszes és tempós a tekerés. Ha nem, akkor bogozunk):

Nem úgy nézett ki, mint aki tényleg működik, de még műtárgynak sem lett volna rossz. Az igazi boldogság azonban akkor következett, amikor kiderült, ez bizony működik! Nem is kell szerintem részleteznem, hogyan, vagy ha kell, szóljon, akinek szüksége van némi magyarázatra.
Épp fonalat festettünk Kamcsival előző nap, és gondolom minden sorstárs ismeri azt az érzést, amikor az ember valamit nagyon ki akar kipróbálni, de az objektív körülmények, meg a karma, meg minden nem engedi, szóval én így néztem azt az adag fonalat kidülledt szemmel, és mondtam neki, hogy "száraggy!", erre ő váratlanul együttműködőnek bizonyult, és mi feltekertük. Minőségi változást hozott az életembe (az a baj az ilyen szuperlativuszokkal, hogy ha sokat lelkesedem, nincs hova fokozni az élmények leírását, ezt is még a Kreatives Schreiben órán tanultam annak idején), de tényleg.
Ez a kép már egy "sneak peak" (ezt meg az amcsi blogok olvasgatása közben szedtem fel, ez azt jelzi, hogy egy kis betekintést nyújtok egy közeljövőbeni bejegyzésbe), gondolom sejthető, mi folyt itt...

És végül az ember, aki segít, és még élvezi is: