Kicsi én

Nem erről akarok írni, mert ez olyan film volt, amin nem röhögtem halálra magam.
Viszont találtam egy olyat, amitől igen. Ez egy blog, és és ha eltekintünk tőle, hogy az "ÉN-akkor és most" - témát néhányan kicsit felnőttfilmbe illően dolgozták fel (milyen már, amikor a férfi kantáros rövidgatyát vesz és furán térdel a kerti autója előtt, vagy a kavbojnak öltözött ikrek, brrr), de alapvetően, ha jól figyeltem meg, a koncepció az, hogy egymás mellé teszünk két képet, amiken hasonló a beállítás, csak az egyik kép 1853-ban készült, amikor még kicsik voltunk és cukik, a másik meg napjainkban. Lehet úgy játszani, hogy mindkét képen én vagyok (bár én nem akarnék emiatt szétkenni egy tál borsófőzeléket az arcomon), meg úgy, hogy ugyanaz a beállítás, de az egyiken én vagyok, a másikon meg a gyerekem.

Nekünk utóbbira van példánk, amellyel ezúton is demonstrálni szeretném, hogy a lánygyerek NEM csak rám hasonlít, hanem az apukájára is:

De lássuk, milyen nagyszerű példák akadnak még...
Ezeken nem tudok annyira felszabadultan kacagni (és azt be sem mertem tenni, amin a srác saját kiskori hasonfetrengését fotózza  le, egy szőrös pink szőnyegen...):

Ők viszont nagyon helyesek:

Ha van kedvetek játszani, írjátok meg, hogy küldenétek képet:)

UPDATE: Krisztinek volt kedve játszani, alábbi alkotással jelentkezett:

Ó, az a tekintet: régi-én úgy véli, a 70-es évek műszálas kanapé-takarójánál sokkal jobban értékelte volna az új-én képének hátterében diszkréten meghúzódó technikát és a részletgazdag élményszőnyeget :D A fodrászuk meg ugyanaz, gondolom...