2010. október 30., szombat

Hull a fáról a levél...

... úgyis elkaplak egér - jut eszébe mindenkinek, aki minimum a hetvenes években született. Ezen kívül eszembe jut az is, hogy nagyon szeretem az őszt, de ez már az első bejegyzés óta ismert dolog. Az ősz számomra egyáltalán nem az elmúlás, hanem a kezdet, az inspiráció, a megnyugvás.
Hallgassuk meg erről a zseniket (nekem Ágnes is az...):



Szóval az ősz - talán a látszat ellenére - nem Prozacos, érfelvágós hangulat nekem, hanem a legszebb, "legmelegebb" évszak, az összes színével és illatával együtt. Gyerekkoromban ősszel, esős időben mindig  bezárkóztam a szobámba és elővettem a régi játékaimat, vagy olvastam. Most az olvasás mellett az írás a játékom.
Nehezen billenek ki ebből a hangulatból, de tulajdonképpen azzal akartam elbüszkélkedni, hogy megint találtam egy olyan pofonegyszerű, de rendkívül mutatós kreatívkodást, amit még én is meg tudok csinálni.
Itt találtam, és meg is valósítottuk, nagy meglepetésemre (egy jó tanács: NE a jénait használjátok gyertyaolvasztásra, mert utána nem fog ízleni a rakott krumpli!). Röviden: gyűjtsetek szép állapotú lehullott leveleket. Olvasszatok fel egy gyertyát mondjuk egy vízzel teli lábasba állított konzervdobozban. A leveleket mártsátok bele a cuccba, utána fektessétek ki megszilárdulni mondjuk újságpapírra. Még egy jó tanács: egy réteg elég. Én sosem hiszek a recepteknek, ezért kétszer mártottam bele a leveleket, aminek következményeképp a művek hasonlítottak a rendkívül tehetséges Paris Hilton rendkívül hiánypótló House of wax című filmjének szereplőire a film közepe és vége felé (ja és a gyerekek ne kattintsanak rá a linkre, mert a rossz ízlés fertőző).
No, ez sikerült:



2010. október 27., szerda

Ovidizájn ŐSZ 2.

Írtam már arról, hogy a lányom ovijában (ahová a bátyja is nagy örömmel járt 4 évig), nem viccelnek az ízléssel: minden nap, amikor belépünk a kapun, valami újdonság fogad, én is minden reggel nagy örömmel várom, mi alakult a dekorációban.
Emlékeztek rá, hogy Kamillát jelentkeztettem a nagy recikláló, meg környezettudatos dizájnerpróféták szellemében megtartott őszi barkácsolós foglalkozásra? Nos, jól sejtettem, nekem lett volna ott a helyem, mert a 3,5 éves lányom természetesen nem csinált semmi olyat egy papírlappal és pár szép őszi levéllel, amit eddig is ne csinált volna vele, én viszont sokat tanulhattam volna.
De lássuk az installációt, amint alakulgat nap mint nap (Oti azt mondta, még mindig nincs kész, hát, nem tudom, nekem már az a léc-fa is tökéletesnek tűnt):






És ez még semmi... Nemsokára jön a Karácsony, azzal együtt meg újabb tanítás nekünk jó ízlésből, hangulatból. Szeretünk ide járni.

2010. október 23., szombat

Terroristabusz

Vannak dolgok, amik üldöznek minket, mert meg akarnak győzni valamiről.Vagy majd a pszichológusunk megmondja, miért. Lényeg, hogy régóta csöpögő nyállal szemlélem a régi VW Transporter-eket és elképzelem, hogy "egyszer, majd ha öreg leszek, veszek két kereket, kocsit eszkábálok rá, mások levetett holmiját gyűűűjtöm." Nem, igaziból ezt nem én mondtam, hanem a Bikinis Nagy Feró, még az ölelkezős-mentoros előtti alter időkből, csak most éjjel van és minden hülyeség az eszembe jut.
Szóval azt képzelem el, hogy nekem lesz egyszer egy ilyen kisbuszom, függöny lesz az ablakán, és a gyerekeinkkel ha megállunk egy kempingben, ebben alszunk. Egy rendes hippiálomhoz hozzátartozik még valamilyen háziállat is, én ezt most kihagynám.
Az utóbbi pár hónapban lépten-nyomon a látókörömbe nyomakodik ez a busz: először Kapolcson támadott meg, mégpedig egy tökéletesen, ízlésesen és korhűen kivitelezett példány:


Imádnivaló... Aztán moziba menet bementem ajándékot vásárolni egy konyhafelszerelés boltba, hát mi jön velem szembe? Egy VW Transporteres ajándéktasak. Mevettem, egyet magamnak, egyet Maricának, akire lehet számítani ilyen hippis dolgokban, régebben bejárta az USA életveszélyesen vadregényes tájait, és ő is megőrülne egy ilyenért. El is küldtem neki egy csomaggal, és én hülye, beletettem egy post-it-et, hogy MEGLEPETÉS!. Erre mondja másnap, hogy Robi kereste, mit küldtem, mert csak egy cetlit talált. Mondom, ez nem lehet, hát elküldtem... Aztán kiderült, hogy Robi nem tudta értékelni a fantasztikus ajándékomat, az ajándéktasakot magát, és kereste az ajándékot benne.
Nem telt el sok idő, Pécsre vetett a jó sorsom, ahol a Nemzetközi Babahordozó Hét alkalmából én is előadó voltam, pelenka témában (kinek mi jut, ugye). De délutánig volt egy kis idő, ezért városnéztem kicsit. Innen is üzenem, hogy nem vette el a kedvemet a csodálatos Pécstől a permanensen és elképesztő mennyiségben ömlő eső, mert csak akkor kerestem volna fedezéket, ha nem csak térdemig lett volna vizes a farmerom, hanem mondjuk derékig. Na milyen rendezvény volt Pécs főterén? Veterán autó kiállítás, első helyen egy VW Transporterrel. Kattintgattam:
Aki még nincs meggyőzve, annak elmesélném a továbbiakban, hogy nemrég esküvőre voltam hivatalos egy gyönyörű helyre, Fertőrákosra. Ugye nem kell részleteznem, hogy milyen márka találkozóját tartották a Fertő-tavi hajókirándulásunk osztrák megállóhelyén?

De a kaput végleg az tette be, hogy hazaértünk, és a kicsi, eldugott zsákutcánkba befelé jövet egy gyönyörű, sárga-fehér-krómos Transporter állt és nézett rám...
Végül csak úgy, gyönyörködésképpen itt lehet nézelődni, itt meg bizonyára hasznos ismereteket szerezni arról ,miként is juthat ilyen élményekhez az ember.

Szóval értem én Uram, mit akarsz mondani, de nem tudnál egy kis pénzt is küldeni hozzá...?

2010. október 20., szerda

POäNG

Szerintem még a kínaiak is ismerik svéd testvéreink egyik legnépszerűbb termékét, a Pöang fotelt.
Az ember is rimánkodott egy időben, hogy kell neki egy ilyen, de hát ha minden kívánsága ilyen könnyen valóra válna, könnyen önértékelési válságba sodródhatna, mint egy megasztáros, akit felemeltek majd eldobtak, mint egy forró sültkrumplit.  A pszichiáter meg drága, úgyhogy inkább csak kis lépésekben haladva váltjuk valóra álmainkat.
Az ember különben is ellustul egy Pöang fotelben, ring, ring, aztán egyszer csak elalszik, hát kell ez nekünk?
Szóval nem ruháztunk be a svéd csodára
Találunk azonban igen kreatív megoldásokat Poäng-témában. Pl. az Ikeahekker bolgon egy felfázásra hajlamos versenyző fűthetővé tette eleve bőrös Poäng-ját. Hm, modoros kicsit, nem?
De mi nem mentünk ilyen messzire, csak nyáron a Kapolcs közelében található lomispiacra. Hát ki gondolta volna, hogy 1.500 Ft-ért egy szinte új gyerekméretű Poäng-ot sodor elénk a szél? Még azon melegében hasznosítottuk a cuccot, a kapolcsi vásáron rengeteg gyerek vívott érte közelharcot, hogy beleülhessen.
De ahogy ebben a cikkben is írják: "The children's version of the Poang Chair from IKEA is popular piece, but the natural cotton cover is a bit ho-hum". És bár a miénk naturálisan kék volt, mégis úgy éreztem, megérdemelne egy kis optikai tuningot. Ezért petrolszínű lett, de ezek után alig merem megmutatni...

Tudom, születtek még szebb megoldások is ennél, pl. ez itt:
Vagy ez:
Végül mindenki jól járt: Kamilla, mert lett egy saját fotele, a férj, mert bekerült egy Poäng a háztartásba, és én, mert akkora Poäng került be a háztartásba, hogy nekünk nem kellett kiköltözni miatta.

2010. október 16., szombat

Komposzt álló

Kicsit visszacsempészem a napfényt az októberi esős napokba: Nyár vége felé egyik utolsó látogatásunkat tettük Szentdomonkoson, mivel nincs kielégítő fűtés, a hideg beköszöntével be kell zárni a házat. De nem hagyhattam, hogy ez az év is komposztáló nélkül múljon el, ezért belevágtam a szerintem szükséges előkészületekbe. Na most, ez úgy zajlott, hogy odacipeltem mindenféle keményfa léceket a megfelelőnek ítélt helyre, és a lányom segítségével ( a ragasztópisztolyos támadás óta gondolom mindenkinek világos, hogy rengeteg komoly munkát rá lehet bízni...) elkezdtük összekalapácsolni meg ilyenek. Vagyis elkezdtük volna, mert a fene sem gondolta, hogy ilyen baromi nehéz szeget verni a keményfába. Ezért 15 perc megfeszített munka után feladtuk és jelentőségteljesen otthagytunk mindent, hátha megsajnál valaki.
Ez bejött, mert az ember nem bírta tovább nézni a frusztált arcunkat, ezért összecsapta a fantasztikus építményt. Bár a dizájner én voltam, azért a tyúkháló oldalra helyezésének dicsőségét nem szeretném elvenni tőle.
Az "utolsó kenetet" pedig Kamillával közösen adtuk fel az ingatlannak:



 Eddig minden rendben is ment, végre tovább csökkentettük a szemetünket, de aztán jöttek a bátyámék nyaralni, és ők bizonyára nem olvasták a komposztálás kiskátéja című művet, vagy legalábbis soha nem hallottak olyasmiről, hogy viszonylag nehezére esik minden komposztálónak egy egész bazinagy dinnyét meg 2 kiló rohadt paprikát lebontani, valahogy a komposztok a kis, emészthető falatokat komálják. Erről persze bőven akar elérhető forrás, pl. itt meg itt.De ez a rajz is sokat segít:

Kedves barátnőm is tett kísérelteket a városi komposztálásra, de ő nem a türelmes fajta, és úgy gondolta, helyes kis gyűrűstestű állatkákkal gyorsítja meg a folyamatot. Hát térdig jártak a gilisztában.
Természetesen azt senki  ne csinálja utánunk otthon, amiket én itt megörökítek, szerencsére vannak nálunk sokkal profibbak, akik megérdemlik, hogy az ökológiai katasztófa beköszöntével őket vigye el a nagy űrhajó egy szép új kék bolygóra.
Ennél mondjuk profibbat csináltunk... Szerintem.
Ez viszont szép.
Szívemnek kedves téma: Earth Baby-ék elviszik a szaros pelusainkat és megesküsznek rá, hogy egy visszafogott összeg ellenében a földdel teszik egyenlővé a termésünket, merthogy lebomlanak. Érdekes, érdekes, de eldobós, és felelősségelkenős... Changing diapers - changing the planet. Nos, igen, izé, lényegében biztos így van, de azért kicsit nagy szavak.
Azt meg ugye senki nem gondolta, hogy raklap nélkül múlik el a bejegyzés? Íme a raklapból készült kerti komposztáló:

2010. október 14., csütörtök

Könyvégetés....

Nem, az nem lesz. A könyv szent. Ma, amikor már tényleg nem lenne muszáj lapozgatni ahhoz, hogy a betűk az agyamig eljussanak, elvileg annak kellett volna történnie, hogy a könyv egyszerűen a múzeumba kerül, és már csak klikkelgetünk. De nem ez történt, nyilván van ennek ezer oka, nem én fogom megmondani, miért van szükség a computer mellett a könyvre. Vannak e-book reader-ek is már, egyelőre azt mondom nem szimpatikus, de én csak egy átlagember vagyok, azok meg utálják a változásokat, hisztiznek, ha valami ma más, mint tegnap. Aztán megszokják, sőt, megszeretik.
 
De azért annyira hülye nem vagyok, hogy egy e-book-tól azt várjam el, hogy úgy utánozzák a papírból készült könyvet, hogy a képernyőn a lapozás is olyan legyen, mint az igaziban, talán még a suhogást is lehet hallani. Képes vagyok különválasztani a könyv és a computer kínálta lehetőségeket egymástól, mindkettőt tudom használni, nem kell kiváltania egyiknek a másikat.
Ez a téma akkor merült fel, amikor egy kedves fórumtársam nagy lelkiismeretfurdalások közepette olyan könyvet tett fel a fórumra eladni, aminek tartalma, elvei, megoldásai ellentétben állnak azzal, amiről folyik az eszmecsere majd' 3 éve, sőt, az említett könyv kifejezetten az "égetnivaló" kategóriába került. Én egyébként pont ezt a megoldást javasoltam az újrahasznosításra, más meg hozzátette, hogy legalább egy kis időre meleget adna.
De ösztönösen vonzódunk a könyvekhez, egyszerűen nem tudjuk megsemmisíteni őket. Múltkor lomtalanítás volt a a XI. kerületben, érdeklődéssel szemléltem, amint  a kupacok mellett a javak újrafelosztásáért küzdő csapatok elfoglalták helyeiket a 3 lábú székeken (eredetileg négylábúak voltak, de ugye, lomtalanítás; ha a 60 napba belefért volna, az IKEA-ba viszik vissza, de nem, ezek más forrásból származó ülőbútorok voltak), és megterítettek vacsorához. Pont a boltunk előtt is volt egy ilyen kis tábor, és a lakók kitettek néhány fületlen porcelánmacskát, ciroktalan seprűt meg rugótlan ágybetétet. Egyszer csak egy Ókori irodalom című könyvet láttam meg. Elképzeltem, amint a hely őrzője rászól egy nyakkendős, kalapos, esernyős öregúrra (nem is sejtettem, hogy a XI. kerülteben vannak még ilyen úriemberek), aki érdeklődve szemléli a művet, hogy "Bácsi, ma akciós a Vergilius!", ő meg elkezd alkudni a könyvre.
Visszatérve a not-recommended-listás könyvekre: kitűnő megoldásokat találtam.
Melbourne-ben, a Brunswick Bond nevű könyvesboltban ilyen huszárvágással oldották meg a fölös könyvek problémáját:
Egy szimpatikus könyvtárban meg ezt a színben is harmonizáló információs pultot alkották:
Az angolok összekötötték a jelképet a tökéletesen fölösleges funkcióval, de poénos (Amúgy ez egy könyvtár. Komolyan.):
Egy megoldás azoknak, akik aggódtak a raklapos virágállványomon szomorkodó futómuskátlijaim miatt, hozzáteszem, joggal. Még nem láttam ilyen szép zöld muskátlit, mint az enyéim.
A csúcs viszont ez: egy könyv-ház.
Na ugye, hogy nem kell elégetni?!

2010. október 5., kedd

Manufactured demand

Kedves rokonom érdekes video-t tett közzé a Facebook-on a misztikus ivóvízről. Nekem sok egyéb dolog is eszembe jutott a nyilvánvaló tanulságon kívül, miszerint a palackozott víz többnyire parasztvakítás, vagyis nem minden ihatatlan, ami a csapból folyik.

Mivel pár éve mindenről a kötődő nevelés, a babahordozás meg a mosható pelenkázás jut eszembe, itt is könnyű volt megtalálni a kapcsolatot. Közelebb hoznám kissé ezeket a képeket egymáshoz: olyan sok impulzus éri az embert a napi tevékenységei során, és mindez olyan sok forrásból ömlik rá, hogy nehezére esik már az eredeti, elemi valódi igényeiből kiindulni. Hogy a síró kisbaba megnyugtatásának céljából nem elektromos áram működtetésű, állványon hintáztatós pihenőszék kell, hanem én, aki felveszi, megölelgeti, és ebből a kiindulási helyzetből (testközelség, figyelem) megpróbál rájönni, mi is kéne a dednek. Ez nem mindig sikerül, de a figyelem, a hozzáfordulás, amit ráfordítottam, megtérül: egyre jobban megtanuljuk egymás jelzéseit értelmezni. Elemi igény még a tiszta hátsó iránti vágy: de ha arra szocializál a környezetem, hogy pelenkázni csak eldobható pelenkával lehet, akkor kell egy kis céltudatos törekvés ahhoz, hogy végre el tudjuk hinni, hogy a pelenkázásnak nem kötelező folyománya egy pár tonnányi el nem bomló szeméthegy és a nedvszívó duzzadó golyócskák.
De honnan tudná ezt egy ma 25 éves lány/fiú? Ők már jobbára csak a sarki hiperbe jártak vásárolni, ott meg mosható pelenkát nem adnak, mert oda vissza kell menni adott időközönként, fogyasztani. Az ember gyorsan felejt, mióta Bartók Béla nem járja a falvakat és gyűjti be a népdalokat, amik megőrizték volna, hogy pl. régen a 20. század 3. harmadáig bizony az egzotikus mosható pelenkákat használták a népek. Meló volt vele, ez igaz, de mivel feltaláltak azóta pár háztartási gépet, így a mosónők már nem halnak meg olyan korán.
Egyébként pedig az az igazi, amikor nem kényszerből kezdünk el takarékosan és tudatosan élni, hanem még akkor, amikor még egy jópofa játéknak tűnik, hogy csak olyasmit vegyünk igénybe, amire igazán szükségünk van.
Kis ízelítő Meszlényi Attila blogjából:
Szegényedésünk elkerülhetetlen, mivel minden gazdagságunk végső forrását feléltük. De a szegénység kilátásától nem szabad pánikba esnünk. Gondoljunk arra, hogy történelmünk virágzó és dicső kultúrái a bennünket fenyegető szegénységnél is jóval szerényebb gazdasági alapokon álltak. Ezekhez persze nem juthatunk már vissza, arra viszont van lehetőségünk, hogy irányt változtassunk. Meg kell teremtenünk a szegényedés kultúráját. Olyan kultúrát, amely jól érzi magát, miközben anyagi javai fogynak, s erre nem végsőkig feszített robotolással reagál, hanem új, szerényebb életmódok és az új helyzetben rejlő lehetőségek keresésével, a szegényedés minél szebb irányba vezető útjának tervezésével, kiépítésével. Ha kultúráját nem teremtjük meg időben, a szükségszerű szegényedés váratlanul gyorsan csaphat át nyomorba, ami nekikeseredett erőszakot, minden mindegy-életérzést szül, a létrendi szempontok semmibe vételével, minden korlát és önkorlátozás gyűlöletével, s gyorsítja pusztulásunkat.
Meríthetünk letűnt korok és távoli kultúrák bölcsességéből, de még fontosabb megteremteni mai helyzetünk saját bölcsességét. Meg kell találnunk a módját – ezernyi módját –, hogy egyre fogyatkozó anyagi értékeink helyébe más értékeket és célokat állítsunk, s meg kell keresnünk vagy építenünk az utakat, amelyeken járva elérhetjük őket.

Lehet ezt lájt módon is kezdeni: pl. ha még mindig azt gondolom, hogy ihatatlan az ivóvíz, ami a csapból folyik - mert miért ne, tényleg nem mindenhol ugyanolyan minőségű -  legalább olyan formában tartsuk, ami által nem keletkezik hulladék. Az sajnos nem sokat ér (csak jól érezzük magunkat tőle), hogy utána elvisszük a szelektívbe a palackokat... Találjunk olyan szolgáltatót (ha már muszáj, hogy valaki szolgáltasson valamit nekünk), aki hozza és cseréli a ballonokat. És ha megyünk valahova, a ballonos vízből lehet ereszteni egy adagot egy szintén nem eldobós palackba, a szörpök (úgy értem, a gyümölcsből készültek) pedig szintén csodát tesznek a víz ízével, akinek ez az ízlése.

Fent említett oldalról ajánlom még ezt a bejegyzést. Mert megérdemlitek.

2010. október 1., péntek

Ovidizájn ŐSZ 1.

A felnőtt ovissal ma kissé későn érkeztünk a tett színhelyére, mert csak 11-re kellett beérnem. Ilyenkor reggel tovább döglünk, a lányomnak így több ideje van a fontos reggeli tevékenységeire (porszemszámlálás, álmodozón mamaarc-simogatás, nadrág ellen tiltakozás, oviba hurcolandó tárgyak begyűjtése).
És ma meglepi várt! Az ovinak új dizájnfalat rendezett be Ottília, az ovi vezetője, akinek áldásos tevékenységét már a nagyfiam idejében, aki 4 évet járt ugyanabba az oviba, figyelemmel kísérhettük. Tudniillik Ottíliának állati jó ízlése van, ért hozzá, hogy kell feldobni egy ilyen visszafogottan antiattraktív barakkot, mint az ovi jelenlegi épülete. Belépsz, és azon izgulsz, vajon most mit talált ki Oti: sokszor fotóztam, rosszabbnál rosszabb gépekkel, ráadásul nem is találom, no majd később (update: Otitól elkértem a régebbi képeket, ha megkapom, felkerülnek új bejegyzésbe). Nekem minden új installáció öröm volt, remélem megkapom a képeket.
És mintha tudta volna, hogy új blogot indítottam: tökéletesen témába illőt kreáltatott a gondnok bácsival:

Ehhez még hozzájön, hogy a csoport üzenőfalára az volt kiírva, hogy lehet jelentkezni egy-egy kreatív foglalkozásra (gondolom, Kamilla nekik is megmutatja, mire képes a ragasztópisztollyal, haha), amit Anna Garforth és Andy Goldsworthy szellemében tartanak. Szerintem én még egy kicsit túlképzett is vagyok ilyen ügyekben, elképzeltem a többi szülőt, amint meredten nézi a kiírást, hogy mi a vakondtúrást is fognak csinálni a kölykével ezen a foglalkozáson, na szóval, én utánanéztem, nem volt nehéz. Rettentően tetszett, amit találtam, bár azt még nem tudom, 3,5 éves lányom mit kezd ezzel az infoval.
Nem titok, hogy vonzódom a Waldorfos dolgokhoz, bár ennél jobb helyre, úgy érzem, nem adhattam volna a gyerekeimet. Én egy szalonwaldorfos vagyok, vagyis a spirituális háttér nem vonz, a külsőségeivel viszont tökéletesen tudok azonosulni, az otthoni játékaink is majdnem kivétel nélkül természetes anyagból készültek, egyszerűek. Egyébként ilyen meg ilyen egy Waldorf-ovi, isteni helyek. És vajon szeretném-e, hogy a gyerekem ilyenekkel játsszon? Igen, szeretném. Ezért kerítek neki hasonló játékokat.
 Ilyen egy kisgyerek amúgy is. Mogyorót, gesztenyét meg diót gyűjt, a G.I. Joe-t mi neveljük bele...
Visszatérve az üzenőfalra: gyönyörű dolgokat találtam az említett két művésztől: Anna Garforth megalkotta abból, úgy és azt, amiról ez a blog szól:
 Andy Goldsworthy (akinek nehezen hiszem el, hogy ez a neve, végül is Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser-t is Friedrich Stowasser-ként anyakönyvezték) pedig szerintem egy erdei kobold. Ilyeneket csinál:


Ezek után le lehet képzelni, milyen érdeklődéssel várom haza a lányomat a foglalkozásról: az az érzésem, hogy inkább nekem kéne részt vennem a dzsemborin, Kamillának meg meghagynám a mogyikat.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...